Szandra vagyok, 32 éves, Johanna függő 

Azt hiszem ez is olyan mint minden más függőség. Amikor mások azt mondják, hogy majd nem tudsz “lejönni róla” nem hiszed el. Azt hiszed te más vagy. Ki kell próbálni, aztán mikor kipróbáltad már késő. Rájössz, hogy te sem vagy más. És jelen esetben ez így van jól. A tünetek: kiszárad a szád, egyszerre van meleged, fázol, izzadsz és remegsz miközben a pulzusod 200 és egyszerűen nem tudsz másra gondolni.

Az egész 2013. november 10-én kezdődött, mikor megszületett Johanna. 

A fene nagy hűű de önálló tökös csaj vagyok életemben egyszer csak mellettem termett egy apró, puha, kellemesen meleg, jó illatú emberke aki egyelőre teljesen magatehetetlen és jóformán csak tőlem függ. Napi 24 órában mellettem van: etetem ha éhes, ringatom ha álmos, vígasztalom ha sír, cipelem ha fáj a hasa, és akkor is ha nem 🙂 legmélyebb álmomból pattanok mikor megnyikkan. Szépen lassan kialakult a szimbiózis. Mert már nem csak ő nem tud létezni nélkülem, de én sem nélküle. Ez viszont legalább annyira fárasztó mint amennyire fantasztikus élmény. Ha nem lett volna ennyire sírós az első 8 hét és nem 2 óránként enne a kisasszony, akkor talán előbb engedek magamnak egy kis kikapcsolódást, de így eszemben nem volt magára hagyni akár egy órára is. Néha nagyon vágytam némi pihenésre és valami egyéb ingerre mint egy síró bébi és a pelusok meg a bukások illatos világa, de hogy őszinte legyek semmit nem tettem azért, hogy kimozduljak, pedig lett volna nem is egy önkéntes aki vigyázott volna a csajszira. 

Aztán a tizedik héten szombaton délelőtt egyszer csak telefonált apu, hogy 2-ig teniszezik, utána jön, vigyáz az unokára mi meg húzzunk ahova akarunk. Első reakció: Juhuuuu! Elmegyünk! Apával! Moziba! Kettesben! (Öröm, bódogság) Aztán egy óra múlva: Nem megyünk. Nem hagyhatom itt. Nekem most az a dolgom, hogy vele legyek. Etessem. Cipeljem. (Tépelődés, lelkiismeret furdalás, idegesség) Egy újabb óra elteltével: Mégis el kéne menni. Muszáj lenne kicsit kikapcsolódni, feltöltődni. Talán a kiscsaj is kibírja nélkülem. (Újabb tépelődés, bizonytalanság) Ok, menjünk! Kinézem a legrövidebb filmet ami nem rajzfilm (Krisz kinyírna ha elrángatnám valami 3D-s dínós borzalomra) és nem is 18 karikás (az első 3 percben tuti összeszarnám magam) Laci papa megérkezik, Johanna átad, mi jobbra el. Egészen addig élveztem is a dolgot, míg a film második percében nem kezdtek el hangos robbanás után testrészek repkedni mindenfele. 10 hétnyi babaillatú idill után majdnem szívinfarktust kaptam. Szerencsére a film további részében már csak nehány olyan jelenet volt amikor a szék alá kellett bújnom. Hogy én mennyire elszoktam a hangos zajoktól… Basszus a vért sem bírom. (Lehet, hogy soha többet nem fogok tudni egy Grace klinikát végignézni??) Szóval végre kettesben a moziban, se vér, se robbanás, zajlanak az események. Igen ám de egyszer csak azt veszem észre, hogy ráz a hideg, izzadok, fogdosom a zsebemet, hogy megvan-e még a telefonom és fingom sincs mi volt az előző 2 percben mert csak Johannán jár az eszem. Vajon felhívna apu ha baj lenne? Hülyeség, mi baj lenne. Vajon figyelt rám mikor megmutattam, hogy működik a mikró? Vagy odaadja neki hidegen a tápszert? Hülye vagyok, biztosan felhívná anyut ha engem nem is. Na jó, nézzük inkább a filmet. 15 perc múlva megint a csajszin jár az eszem és úgy szorongatom az m&m’s-es zacskót, hogy mindjárt kinyomom a csokit szerencsétlen színes cukorkákból. Vajon azóta sír, hogy eljöttünk? Szegény apu, vajon megbánta már? A filmnek egyszer csak vége. Happy End. Nem is volt rossz. Miről is szólt egyáltalán? 🙂 Hívom aput: Indulunk haza, minden ok? Mindegy mit mond, kb nem is hallom, csak induljunk már! A lányomat akarom! Érezni akarom a kis meleg buksiját, a selymes haját ahogy az arcomhoz ér! Hazafele az autópályán még lesikítom Kriszt, hogy ne száguldozzon már -kb megyünk vagy 120-al. Jesszusom, mikor lettem ilyen parás???? Otthon persze minden rendben. Johanna miután bevágott egy vödör tápszert aludt egy jót a papa hasán, hagyva, hogy nyugodtan végéignézze a kézilabda meccset. 

Nem, egyelőre nem akarok leszokni Johannáról, de most már talán majd hagyom, hogy néha más is élvezze a társaságát. Én pedig? Elkezdek visszaszokni a való világba (na nem a VV6-ba ahol a válogatott idióták próbálják napról napra bebizonyítani, hogy ennél már nincs lejjebb), és megpróbálom valahonnan előkeresni a kevésbé pánikolós régi énemet.